Szerelem

A szerelemtől sokszor érezzük, hogy egy fénylő drágakövet találtunk. A szemünk és az agyunk ha mást is közöl, mi ragaszkodunk sokáig a vízióhoz, mert olyan jó hinni az illuzióban. Nem akarjuk látni új párunk hibáit, felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amiről erős hittel tudjuk, hogy ő ilyen, csak előző társa, körülményei elfojtották benne, vagy esetleg még nem bontakozott ki belőle az igazi énje... Hisszük, hogy majd mi ezt kihozzuk, majd miattunk megváltozik. Hazudunk magunknak folyamatosan, és hozzáigazítjuk vágyainkat a tökéletes képhez. Aztán ahogy telnek az évek nézegetjük ezt a drágakövet, ami egyre csak halványul, fakul, míg végül előbukkan a valóság, a kavics. És csalódunk. Pedig ez volt ott végig a szemünk előtt.
Azok az igazi drágakövek, amelyekről elhisszük, hogy olyan, amilyen... Nem akarunk változtatni, nem akarjuk megtanítani, nem akarjuk irányítani, egyszerűen olyannak szeretjük, amilyen ő maga. Ritka az ilyen. Jó kincskeresést. (Lexan)