Márai Sándor: Az igazi

Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez.
Mikor olyanok lesznek, mint a gépek.
Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek...

Rend van körülöttük, eszelős rend.
S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan.
Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet...

Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek …... Nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek...

Menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak, vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat...

De mindez nem segít.
S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek.
Már maguk sem tudják, miben bíznak?... tudják jól, hogy ... mindez nem segíthet...
Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet.
Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot, vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát...
Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal!
Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!